3–10 m magasra megnövő terebélyes cserje vagy fa. Egyéves ágai zöldek, a többévesek szürke kérgűek, paraszemölcsösek.

A terebélyes bokor vesszői ívesen lehajlóak, a vesszőket eltörve láthatóvá válik lágy, fehér belük. Levelei sötétzöldek, az ágakon egymással szemben helyezkednek el, páratlanul szárnyasan összetettek, szélük fogazott. Virágai aprók, krémfehérek, jellegzetesen illatosak, a virágzat bogernyő. A termés fekete színű csonthéjas bogyó.

A fává növekvő példányok ritkák: hazánkban csak a legkedvezőbb termőhelyeken (hegylábi törmeléken, patakok mentén, mérsékelt klímájú, de napfényes helyeken, tápanyagdús talajon) fordulnak elő. A több méter magas bodzafák több évtizedesek; némelyik száz évnél is öregebb.

Valaha felhasználták e növény minden részét a gyökerétől a kérgén át a leveléig. E hasznosítások többségét mára elfeledtük, ma leginkább csak táplálkozási és gyógyászati szerepe ismert.

Fiatal hajtásai a vastag, szivacsos bélszövet miatt törékenyek. Ahogy az ágak idősödnek, a belső bélüreg nem tágul, és hosszú, rugalmas és szilárd rostokból álló, egyenes szálfutású farész veszi körül. Ez az oka annak, hogy a legkiválóbb, szilárd és tartós, kellemes tapintású ásó- és lapátnyeleket a több éves, egyenes bodzahajtásokból készítették. Hasonló okokból nagyon régóta fúvós hangszereket: furulyát, tilinkót, kavalt is készítenek a bodza ágaiból. A régi kovácsműhelyekben a bélszövetétől megszabadított bodzahajtást használták fújtató készítéséhez (a kivett bél pedig kiváló gyújtós volt). A halászok általában bodzából készítették a hálóvarró tűt.

A népi gyógyászatban a bodza volt „a szegényember patikája”: ennek főzetével kezelték a székrekedést, a szemgyulladást, a gümőkórt (TBC), de használták vértisztítónak, fájdalomcsillapítónak, hánytatónak, vizelethajtónak, köptetőnek, hámosítónak is.

A szintetikus festékek feltalálása előtt fontos festőnövény is volt: a bogyóból különböző adalékanyagokkal barna, kék, ibolya, bíbor és fakókék, a levelekből pedig zöld festékanyagot készítettek.

Erős szagú levét a legyek, egerek távol tartására permetezték.

A fekete bodza virágait cukorral, citrommal és vízzel erjesztve finom, enyhén szénsavas üdítő ital kapható. A frissen szedett virágokat palacsintatésztába mártva ki is süthető, illetve szörp is készíthető belőle. Bogyói szederrel vagy almával vegyítve lekvár főzésére alkalmas. Leves is készíthető belőle.

A szárított virágaiból főzött teát meghűléses betegségek gyógyítására használják, mivel kiváló lázcsillapító, izzasztó és köhögéscsillapító.

A bogyókból készített bodzabor (gyümölcsborféleség) egyes vidékeken hagyományos szíverősítő. Helyenként pálinkát is főznek belőle – mivel ez a művelet igen munkaigényes, a bodzapálinka ritka és nagyon drága.

Fontos! A zöld részeket, így a virág kocsányát is el kell távolítani, mert mérgezőek!

A meggyfa a termőhely iránt kevésbé igényes gyümölcstermő növényeink közé tartozik. A téli hideg nem tesz kárt benne, de ha közvetlenül a kihajtás előtt éri a rügyeket nagyobb hideg, akkor elfagynak, ezért óvakodjunk arról, hogy lefolyástalan mélyedésbe, ún. fagyzugba ültessük. A talaj iránt se nagyon érzékeny, a szélsőségesen szikes talajokon kívül mindenütt megél, és többé-kevésbé bőségesen terem. Vízigénye közepes, de az öntözést meghálálja.

A meggyet régebben kizárólag középmagas törzsű fákon termelték. Ma a kertekben előtérbe helyezik a könnyebben kezelhető, kisebb helyet foglaló törpe (termőkaros, sövény) fákat, míg a középmagas törzsűek kiszorultak a külterjesebben kezelt szőlőhegyekre, zártkertekbe és - sok helyütt -a ház elé, az utcára.

A középmagas törzsű fákat se ültessük egymás hegyére-hátára, mert ebből már néhány év múlva kényelmetlenségek származnak; a sűrűn ültetett fákat nehéz megvédeni a kórokozóktól, bonyodalmas a termés leszedése, a nagy árnyékhatás következtében csökken a gyümölcstermes. A meggyfáknak egyenként 36 m2 területre van szükségük, ami négyzetes telepítési rendszer esetén 6 m-es sor- ás tőtávolságnak felel meg. A törpefák 16-20 m2-rel is megelégednek, ami 4,5-5,0 m sortávolság esetén 3,5-4,0 m tőtávolsággal teljesíthető.

Egész Európában előfordul. Gyakorisága annak köszönhető, hogy kitűnően alkalmazkodott az emberi beavatkozások peremein kialakuló másodlagos élőhelyek feltételeihez. Ma már csak találgathatjuk, mi is lehetett eredeti élőhelye: a Kárpát-medencében a degradált, nyirkos erdők és cserjések, a parlagok és útszélek növénye. Kedveli a sok tápanyagot, főleg nitrogént tartalmazó talajokat, de gyengébb talajokon is megél a nyirkostól a mérsékelten száraz, a napfényestől a félárnyékosig változó viszonyok közt. Rendszeresen megtalálhatjuk az árokpartokon, útszéleken, az akácosokban, a bolygatott „romtalajokon”, az erdőszéleken és – mivel a szennyezett levegőt jól tűri – a városokban is.

Fontos ökológiai szerepe, hogy gyorsítja a szukcessziót: gyorsan bomló avarja és árnyaló hatása segíti a vegetáció felújulását.

A fekete bodza a Kárpát medencében mindenhol előfordul, főleg az erdőkben.