A fügekaktuszok sajátos külseje lehetővé teszi, hogy első pillantásra felismerjük őket: sokszorosan elágazó, módosult száruk ovális, lapos nyéltagok (cladodiumok) soraiból áll (erre utal „medvetalpkaktusz” elnevezésük), és az egyes nyéltagok csúcsaikkal csatlakoznak egymáshoz. Ez annak köszönhető, hogy minden évben (minden pihenőidőszak után) új tenyészcsúcsból folytatják a növekedést. A kaktuszoknál szokásos levéltövisek mellett a fügekaktuszok szártagjain csomókban horgasszőrök (glochidák) is nőnek. Ezek megérintve könnyen letörnek, és a bőrbe fúródnak, ami különlegesen jó védelmet biztosít számukra. Ugyanilyen horgasszőrök nőnek a fügekaktuszok termésein, a kaktuszfügéken is. A fiatal szártagokon hengeres, csúcsos levélcsökevények is megjelennek, de hamarosan le is száradnak. Nagyobb termetű fajai kedvező körülmények között elérhetik a 7–8 m magasságot.

Legismertebb alfaja a közönséges fügekaktusz tuna néven kerül világszerte a piacra. A hosszúkás, ovális, ritkábban gömbölyű vagy körte alakú, 5-7 cm-es, ősszel érő termések a szártagok peremén ülnek, mintha sok kis színes madár telepedett volna rájuk. A zöldes alapszín mellett sárga, narancssárga, rózsaszín, piros, lila, lilásbordó és gesztenyebarna színben pompázhatnak.

A kaktuszfügének három színváltozata ismertebb: a fehér, a sárga és a bordó húsú. A hús lédús, fényesen áttetsző, kellemesen savanykás ízű, de nem illatos. Üdítő hatású gyümölcs, gyakori kísérője a mediterrán étkezéseknek.

A kaktuszfügét az indiánok már 9000 éve ették; a nazca és a maya indiánok már termesztették is. Az ocelot- és a jaguárbőrrel együtt fizetőeszközzé vált, és a kereskedelembe vonásával egész Közép-Amerikában gyorsan elterjedt, sőt, Kubába és a Karib-szigetekre is átjutott. Lisszabonba valószínűleg Kolumbusz közvetítésével került. A XV./XVI. század fordulóján a hajósok skorbut ellen használták, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mediterrán, száraz klímán Európában is elterjedjen. A XVIII. században ferences szerzetesek már Kaliforniában is termesztették.

A télálló fajták kevéssé feltűnően, de stabilan Magyarországon is megtelepedtek. Sadler József (1791–1849), "Flora Comitatus Pestiensis" (Pest megye flórája) című tudományos munkájában ezt írja: "Opuntia ficus indica, indiai füge legtöbb európai nyelven, hasonló hazával bír mint az Agave, de sokkal terjedtebb az ó világban. Nálunk Sz. Gellérthegy déli oldalán szinte tenyészett vadon."

Az állati takarmánynak leginkább megfelelő fügekaktusz változatot Luther Burbank nemesítette ki.

Dokumentumok szerint már 1552-ben használták gyógynövényként. Statisztikailag igazolt, hogy a kaktusz fogyasztói között kevesebb a túlsúlyos és a cukorbeteg. Sok hasznos fehérjét, poliszacharidot, vitamint és ásványi anyagot tartalmaz. Rendszeres fogyasztása csökkenti a koleszterin-, a triglicerid- és a vércukorszintet, szabályozza a tápcsatorna, a máj és a vese funkcióit, tisztítja a vastagbél alsó szakaszát. Rosttartalma olyan erősen köti meg az elfogyasztott táplálék lipid típusú anyagait (zsírt, olajat stb.), hogy azok ellenállnak a zsírbontó enzimek hatásának. Az így létrejött, gélszerű anyag a szervezetből természetes úton távozik, és esetenként magával viszi a táplálék cukortartalmának egy részét is. Az alkoholfüggőség okozta gyulladásokat gátolja.

A módosult szár poliszacharid-tartalmának vízvisszatartó képessége jelentős. A fügekaktusz-kivonatot tartalmazó krémek használata után a bőr kipihentnek, kisimultnak tűnik. Hatásos a forróság okozta sokk ellen, és egyben öregedésgátló is. A kivonatot hámsérülések kezelésére és gyulladások csökkentésére is használják.

Fa termetű (7–8 m-esre növő) fajait töviseik és rendkívül kellemetlen horgasszőreik miatt számos országban kerítésnek (sövénynek) ültetik.

Télálló fajait sziklakertekben, a kis termetű fajokat szobanövényként termesztik. Utóbbiak közül a legkedveltebb a tövis nélküli Opuntia microdasys.

A legegyszerűbben a szártagok dugványozásával szaporítható – a dugványon a metszlapot hagyjuk beszáradni!

Természetes élőhelye Észak-Amerika déli részétől a Tűzföldig terjedt – főleg a sivatagos-félsivatagos, illetve magashegyi tájakon, ide értve a kontinenshez közeli szigeteket is. Amerika felfedezése (1492) után robbanásszerűen szaporodtak el valamennyi kontinens meleg égövi zónáiban, amit jelentősen elősegített, hogy számos fajukat ültetvényeken termesztették a rajtuk élősködő bíbortetű tenyésztéséhez.

A legváltozatosabbak Dél-Amerika nyári esős trópusi területein, az Andok hasonló klímaöveiben, Mexikó és a Karib-tenger térségében. A trópusokon kialakult, alig tüskés „ősopunciák” a feltételezések szerint edafikus félsivatagokban élhettek, tehát olyan területeken, ahol a csapadékvíz nagyobb része elfolyt: sziklafalakon, szurdokvölgyek peremén. Így nőhettek a harmadkorban Észak-Amerikában nőtt trópusi-szubtrópusi erdők fölött, a sziklákon az Eopuntia douglasiik és rokonaik. Közvetlen leszármazottaik ma Észak-Amerika atlantikus területein, a Karib-tenger térségében és Dél-Amerika északi részén élnek (Venezuelától Brazíliáig). A mexikói nyári esős trópusi és a dél-amerikai magashegyi nyári esős trópusi övek kaktuszai már jóval szúrósabbak, hajtásaik pedig nem fényes zöldek, hanem hamvasak.